Szerintem az én generációmban senkit nem tanítottak meg rendet rakni.
Elvárások, azok persze voltak. Rendnek KELLETT lenni.
De hogy ennek módszertana vagy trükkjei lennének, azzal nem foglalkozott a hatvanas években született generáció, akik már épp kinőttek a tisztaszobákat fenntartó, egész lánykorukban a kelengyéjüket varrogató gazdasszonykodásból, de cuccuk még csak annyi volt, amennyit a helyi Centrum Áruházban össze tudtak vásárolni.
(Nem azt mondom, hogy nem láttam ellenpéldát, és pontosan tudom azt is, mennyi kacat gyűlik össze a nagyszülők műhelyében, garázsában, hiszen az utolsó arasznyi spárgát is meg kell őrizni vészterhesebb időkre.)
Lehet, hogy manapság sokkal nehezebb telekhez, lakáshoz jutni, viszont biztos, hogy az emberiség történetében soha nem volt még ilyen könnyű telivásárolni a végül megszerzett otthont olyan dolgokkal, amiknek azután nem találunk helyet.
Ezért nem tanítottak minket rendet rakni: magától értetődő volt, hogy annak a kevés dolognak, amit egyébként nagyon kreatívan sikerült már törpe korunkban is egyenletes vastagságban szétterítenünk a padlón, megvan a maga doboza, helye, polca, és nekünk mindössze annyi LETT VOLNA a feladatunk, hogy játék után szépen összerakjuk, megfogjuk és odategyük.
Fogod, elrakod. A helyére.
Az, hogy ez a felnőtt életünkben (sem) sikerül, nem azért van, mert még erre is képtelenek vagyunk, hanem mert senki nem tanította meg nekünk, hogy
- milyen lépéseket kell végrehajtanunk, ha hatékonyak akarunk lenni,
- mit tegyünk, ha nehézségekbe ütközünk,
- egyáltalán hogy vegyük rá magunkat a nemszeretem teendőkre,
- és hogyan alakíthatunk ki olyan rendszereket, amelyek használatával a lehető legkevesebb erőfeszítéssel a lehető legnagyobb eredményt tudjuk elérni.
Azaz hogy hogyan éljünk lusta módra.
Lusta módra élni nem azt jelenti, hogy legyünk bátran a legrosszabb önmagunk :-), hanem egy szemlélet, ami segít az előrehaladásban és a fejlődésben. Szerintem ennek a szemléletnek legfontosabb eleme, hogy belássuk: a produktivitás nem személyiségfüggő.
Nincs akaraterő. Szokások vannak, akinek pedig ilyenek nincsenek, azok élhetnek trükkökkel.
Apám trükkje az volt, ha gyerekkoromban elakadtam a pakolással, és már nem bírta hallgatni a hisztit, hogy leült az ágyam szélére, egyesével rámutatott a tárgyakra, és kérdezgette: annak hol a helye? és annak?
Felnőtt koromban nem egyszer történt, hogy ott álltam a kupleráj közepén, nem tudtam, hova nyúljak először, és elképzeltem, ahogy apám egyesével mutogat a dolgokra. Előbb ezt, aztán azt.
Nem egy világmegváltó lifehack, de segített.
Ennél persze vannak hatékonyabb és kifinomultabb módszerek is, a lényeg, hogy legyen szándék, legyen cél – és ha kell, legyen valaki, aki mutogat nekünk.
Ha van szándékod és van célod, de nincs, aki mutogasson, tartsa a kukászsákot vagy lusta trükkök tárházával kápráztasson el, keress meg bátran, segítek! 🙂