Szorgalmas diák voltam.
A tanító nénik minden fogadóórán megdicsértek, a szüleim pedig büszkén jöttek haza – csak azt nem értették, otthon miért vagyok annyira kényelmes, sőt, néha lusta.
Igazán sok dolog érdekelt – hetente cseréltem a könyvtári könyveimet, puszta érdeklődésből spanyol szavakat magoltam, az iskolai biológiafüzetemet egyetemi tankönyvekből fénymásolt ábrákkal illusztráltam, és egyszer kijegyzeteltem a komplett Színészlexikont, hogy lássam, van-e összefüggés a színészi pálya iránti elköteleződés és a csillagjegyek között.
Nem arról van szó, hogy a családom ne vette volna észre az ilyesmiket – ők akkor éreztették velem, hogy lustának tartanak, ha rendrakás helyett inkább olvastam, ha túl sokáig piszmogtam a gyomlálással, vagy ha átaludtam a délelőttöt.
Tehát amikor nem vagy nem elég gyorsan és lelkesen csináltam azt, amit szerintük csinálnom kellett volna.
Számos személyiségfejlesztő és pszichológiai tárgyú könyv elolvasása, több mint hatszáz óra pszichodráma és a téma alapos tanulmányozása után ma már tisztában vagyok vele, hogy a lustaság nem egyenlő
- sem a priorizálási képesség hiányával,
- sem a perfekcionizmusból adódó kényszeres alapossággal,
- sem a kimerült szervezet feltöltődéséhez okvetlenül szükséges pihenéssel.
A lustaság nem egyenlő továbbá
- a halogatással,
- az analízisparalízissel,
- a motiválatlansággal,
- a kudarckerüléssel,
- a kimerültséggel,
- a depresszióval,
- az eszképizmussal,
- a hibás mintakövetéssel,
- a tétlenséggel,
- a kishitűséggel,
- a félelemmel sem
– mégis gyakran összetévesztik őket.
A legtöbb esetben, ha valaki lustának nevez, az egyszerűen nem látja vagy nem érti a problémádat.
Az emberek többsége pedig abban sem következetes, hogy az úgynevezett lustaságot jellemvonásnak vagy viselkedésmódnak tekintse.
Ha eredendően és javíthatatlanul lusta vagyok, mégis miért tegyek erőfeszítéseket?
Mondhatjuk, hogy a kérdés túl van pszichologizálva, és ugyanúgy csak kifogásokat keresünk egy jellemhibára, ahogy a modern világban elkezdtük diszeseknek hívni a butákat meg figyelemzavarosoknak a rossz gyerekeket. De valójában a lustaság mint a hét főbűn egyike jóval összetettebb jelenség ennél.
A lustaság mint bibliai bűn
Az a lustaság, amit ma előszeretettel ítélünk el másokban, már a keresztény gondolatvilágban sem volt egyenlő a kényelmességgel és az élet örömeinek felelőtlen élvezetével. Nagy Gergely pápa a hatodik században egy nem hét, de nyolc emberi kísértést tartalmazó lista alapján szedte lajstromba a kardinális bűnöket.
A nyolcadik „gonosz gondolat” az akédia volt, amely végül beolvadt a restség bűnének fogalmába.
Az akédia csüggedtséggel átitatott, nihilista nemtörődömség, a remény hiánya, egyfajta spirituális depresszió, amely a 4. században elfordította a kéziratokat másoló sivatagi papokat Istentől.
Dante poklában
azok, akik életükben restek voltak a jóra, együtt szenvednek azokkal, akik nem tudtak uralkodni a haragjukon. Mintha ez a két vétség ugyanazon skála két végpontja lenne: van, aki túl sokat ad ki az indulataiból, és van, aki túl keveset. Mert még erre is lusta.
Az a lustaság, ami a korai keresztény időkben még a csak lelki jóllétünket fenyegette, később egyházi-társadalmi, majd gazdasági stigmává változott.
Nálunk, Magyarországon különösen erős az a hiedelem, hogy mindenbe kötelező belehalni, és a kemény munka nem csak nehéz, de lehetőleg sokáig is tart.
Pedig a világunk alapvetően lusta, és itt nem csak arra fizikai sajátosságra gondolok, hogy zárt rendszerben a rendezetlenség mértéke nem csökkenhet.
Maga az evolúció is lusta – a legkisebb energiabefektetéssel tervezi elérni a legnagyobb hasznot, és ennek millióféle módját kísérletezte ki.
Szeretek ebből az evolúciós szemszögből tekinteni a saját lustaságomra, és a hatékonyságra általában:
nem vagyok hajlandó energiát áldozni általam feleslegesnek vagy haszontalannak ítélt feladatokra,
ennek az energiának viszont a sokszorosát fektetem abba, hogy kiiktassam az ilyen dolgokat az életemből.
Azt, amit lustaságnak gondolunk, nem lehet legyőzni addig, amíg lustaságnak nevezzük.
A gyereked nem lustaságból nem rak rendet, hanem mert mást szeretne csinálni. A kollégád, beosztottad nem azért halogatja a legbonyolultabb feladatát, mert büdös neki a munka, hanem mert fél, hogy kudarcot vall.
Ha bűntudat mardos, amiért nem azt csinálod, amit kellene, tedd fel magadnak a kérdést: miért viselkedem így? Kimerült vagyok? Nincs motivációm? Félek? Ezt láttam másoktól?
Ha megtalálod a választ, megtaláltad a megoldást is.
Nagyon sok hasonló kérdésre kellett választ adnom, mire megtaláltam a saját kishitűségemet, a kudarckerülésemet, a maximalizmusomat, a félelmeimet és a hibás mintáimat. És ezek egyikét sem kapcsolom többé a lustaság fogalmához.
Ami ezek alatt megmaradt, azt hívom egyszerűen proaktivitásnak.
A proaktivitás: lustának lenni a hatékonyság érdekében.
Nekem senki ne mondja, hogy a kereket és az emelőt nem egy lusta ember találta fel!
Fáradhatatlanul keresnünk kell a rövidebb utakat – mert ez a kényelem nem pusztán az egyén jóllétét, hanem a társadalom fennmaradását szolgálja.
Bertrand Russell filozófus szerint a lustaság olyan cselekvés, amelynek nincs társadalmi célja.
Én azt mondom, a lustaság társadalmi hasznot hoz – általa elkerülhetjük az erőforráspazarlást, az alibifoglalkoztatást, és ha az olcsó megoldások helyett az egyszerűeket keressük, megállíthatjuk a gazdasági kizsákmányolást.
Természetesen nem arra célzok, hogy mindig válasszuk a könnyebb utat.
Valójában a lusta út gyakran nehezebb.
És nem kerülhetjük el az erőfeszítést testünk és szellemünk karbantartása, emberi kapcsolataink ápolása során sem, hiszen ezek a tevékenységek befektetések a jövőnkbe.
Közös érdekünk azonban, hogy felülvizsgáljuk a saját magunkkal és másokkal kapcsolatos hiedelmeinket, hogy megtaláljuk azt a lustaságot, ami proaktívan kerüli az értelmetlen erőfeszítéseket.
Ha valaha feltetted már a kérdést, hogy
hogyan lehetne megúszni valamit,
jó nyomon jársz.
Folytasd a keresést.